Hány Írország van?

Andrew Lloyd Webber–Ben Elton–Bródy János:
Volt egyszer egy csapat
Madách Színház

Írországban, ahol talán még most is minden harmadik fiúgyermeket Patricknek keresztelnek, szóval a Paddyk országában furcsa térképekre lettem figyelmes annak idején. A jellegzetes középzöld színű szigetforma ott függ minden kocsma főfalán, jelekkel tele, ahogy az egy térképnél szokásos. Ám az Észak-Írországi területet ezeken a térképeken nem jelzi határvonal. Hogy ott más van, azt csupán az mutatja, hogy a „szél” lefújta föntről a települések jelét. Nincs Portadown, Belfast, nincs Londonderry, semmi sincs, csak az üres zöld mező. De határvonal sincs.

Ben Elton, Lloyd Webber szövegírója a hatvanas évek végén megesett „igaz történet" alapján írta meg a „Beautiful Game" című, „futballról s ír problémákról" szóló musical szövegkönyvét. 2000-ben volt a mű angliai bemutatója, tizenegy hónapig ment egyfolytában. Nálunk 2005. május végén zajlott a bemutató, nagy reklámkampánnyal fölvezetve, melyet már a szokatlanul szigorú szereplőválogatás is hamar bevitt a köztudatba. Kicsit mindenki büszke volt, hogy lám, ez a színház, vagyis a Madách Színház az egyedüli széles e világon, amelynek alkotócsapata (rendező: Szirtes Tamás) szabad kezet kapott a zeneszerzőtől, hogy elkészíthesse a játék sajátosan magyar változatát.

Bródy János, aki az egész anyagot magyar lélekre lefordította, minden bizonnyal jelentős változásokat hajtott végre a szövegben, a dramaturgi feladatokat ellátó Fodor Géza segítségével. (Az „üsse bánat!" nyelvújítási formulával azonban nehezen tudok megbékülni. A bánat, az sújtani szokott. A kő az, amit felszólítunk ily módon. Azt hittem, tévedek, de bizony másodszorra is ezt énekelte a hősnő.) Tucatnyi aktuális utalás honosítja az ír katolikusok és protestánsok elkeseredett egymásnak feszülését egy futballcsapat – s vele emberi életek – széthullásának történetén keresztül bemutató játékot. Kentaur remek díszlete a magasba nyúló, elfeketedett téglafalakkal, a lángoló kukák mögött meghúzódó kis Mini Morris autóval, a keringőző, süllyedő és földből kiemelkedő, forgószínpadon sikló fehér kapufával egyszerűen lenyűgöző. És az ír zöldtől nincs is olyan messze a honi klubcsapatok zöldje, s a narancsszín-fehér-zöld ír trikolórt is lehet kedvtelve nézegetni, ha a magyar zászlót keressük a többi között. Szakácsi Györgyi jelmezei jótékonyan emelik ki a figurák alaptulajdonságait, számolva a hármas szereposztás miatti különbségekkel is.

Fölerősödik persze minden közhelyes információ, amit az írek és magyarok hasonlóságáról valaha is elmondtak. Hogy mindkét nép fiai isznak, agresszívek vagy legalábbis hangosak; hogy tehetségesek és szegények (persze az írek csak voltak szegények!), hogy országukon kívül mindenütt sikeresek és keresettek, vallásosak és vallástalanok, külhonban támogatják a honfitársakat, csak otthon harapják át egymás torkát. Szóval, semmi új, de nem is azért megy ilyesfajta népszínházasított musical előadására az ember, hogy újdonságokat halljon.

Összegezve: kézben tartott, tisztességesen megcsinált és üzemszerű biztonsággal működő produkcióról van szó (zenei vezető Kocsák Tibor). Ezt az is bizonyítja, hogy a május végi előadások után, bő félév múlva is áll a lábán az előadás, még ha bizonyos szempontból kicsit meg is töppedt volna talán. A tavaszi előadások közül az „ifjúsági", a végzős musicalosztály tagjai által játszott változatot sikerült látnom, s mondhatom, szerencsés voltam. A főhőst játszó, Adysan diószemű Nagy Sándor, a szerelmét alakító, tisztaságot sugárzó Nádasi Veronika, az „idegenszívű" Frank bőrébe bújó Pankotai Péter mellett a keserűségében és szálkásságában is vonzó Nyári Szilvia mint Christine, a szinte romantikusan elvetemült gazfickót, az áruló Thomast játszó, átütő erejű Serbán Attila, az ártatlanul halálra rugdalt „Göndör" szerepében látható, szeretetreméltó Nagy Lóránt és az akkurátusan romlott Danielként megjelenő Szemenyei János, meg a szerelmét sirató pici Vágó Zsuzsa szinte röpítették az előadást.

Nem mondom, hogy nem érződött némi elfogódottság, sőt, kicsi sutaság is a legfiatalabbak játékán, de épp ettől kapott valami utánozhatatlan hamvasságot az egész este. A megvezetett fiatalok személyes és csoportos tragédiája, a bosszú- vagy épp győzelemszomjas emberfalkák mindent eltipró, halálos zúdulása lassan nálunk is ismerős. Jaj, ne, csak ezt ne! – kiáltanánk legszívesebben. Alig hittem, de ez a kicsit fáradt szövegkönyvből s megjegyezhetetlen dallamokból született előadás képes volt leszólni a nézőtérre. Szívszorító volt, ahogy ezek az ifjak odafönt beépültek és fölemésztődtek, gyűlöltek, féltek, szerettek és meghaltak. Közügy volt terítéken.

A januári újrakezdéskor Miller Zoltánt hirdette a színlap, de az ő betegsége miatt újra Nagy Sándort láttam. Sajnáltam, hogy a széphangú, inkább hőstípusnak számító Millert nem láthatom, de végül nem bántam. Az inkább áldozatnak érezhető Nagy Sándor alakítása egyre erősebb, magabiztosabb, s a fiatal színész mintha most fizikailag is jobb kondícióban volna. Maryt Mahó Andrea énekelte, akinek nagy terjedelmű a hangja, s nagyobb a játékgyakorlata, de a beszéde most nehezen viselhető, mechanikus és modoros. A különösen szép hangszínű Balog János kissé visszafogottabb Franket formált, szerelme, Christine szerepében az áradó kedvességű, élettől duzzadó, szépen éneklő Polyák Lilla volt látható. Emlékezetes a Bernadette-et alakító, aprócska, csupa lélek Szegő Adrienne. Dunai Tamás most is a tőle megszokott emberséggel és biztonsággal hozta elénk a csapatszervező, futballrajongó atyát.

Mégis, ebben a „tanultabb" szereposztást fölvonultató második előadásban mintha nem a már emlegetett közügy lett volna fontos. Itt inkább csak szólókról beszélhetünk. Jobban érződik a játék részekre osztottsága, a tapsokkal, tablókkal – sajnos, a műfajnak megfelelően – széttagolt előadás ívének megereszkedése is. A hagyományos „profi" jelenlét (ha fáradni kezd) az „én jövök" feszültségétől az „ennyi voltam, míg itt voltam" titkos gesztusáig tart, minek következtében kissé likacsos lesz a kezdetben még hézagmentes csapatjáték.

Ami mindkét alkalommal kiválónak tűnt, az a Tihanyi Ákos által készített, fantáziadús és igényes futballkoreográfia. Szinte kár, hogy az előadásban nem eléggé egyenletesen oszlanak el a táncok, de hát valamit valamiért. Így viszont kaptunk egy keserű, erős történetet, a központi hős kifejezetten magyar nézők számára kialakított halálával. Ebben mélyen egyet lehet érteni a dramaturgiai változások gazdáival. Mi, magyarok nemhogy a tengerentúli előadások – hallomás szerinti – boldog végét, de a szigetországi változatban érvényes végleges eltűnést sem tudnánk elképzelni befejezésül. Itt, minálunk – halni kell.

Viszont a produkció hármas szereposztását lehetővé tevő hatalmas játékos gárda azt jelzi, hogy él, sőt, tiszteletreméltó készültségben látható a színen egy új színésztípus, olyan, aki táncol, ugrik, énekel, s mindezt bírja szusszal. S többük ezen felül jól játszik és beszél is.

GABNAI KATALIN

Forrás: http://www.hungariantheatre.hu/index.php?id=647&cid=13456